jellem ♔ Lassan emelem fel a fejem, hogy önmagam nézzen vissza rám a tükörben. Önmagam? Biztos ez vagyok én? Arcomon tengernyi smink, ruhám aligha nevezhető hétköznapinak… de hát nem is az. Jelmez… ahogy arcom is inkább maszk, mint valódi. Lassan húzom le a ragasztót, amivel a mikrofont erősítik arcomhoz, hogy ne zavarjon a színpadon. Azt a mikrofont, amibe ezen a színpadon már sose fogok énekelni. A mikrofont, ami hangot adott nekem akkor is, amikor gyenge volt az. Bár… valahol mindig is szükségem volt erre, hogy erőt adjon, hisz sose voltam az a nagyszájú ember. Sose álltam igazán ki magamért és minden konfliktus elől elfutottam, kivéve ott kint, a vörös függöny mögött, a díszletek között, a másik életemben. Valahol minden színésznek két élete van. Egy a való életében egy pedig abban a rengeteg karakterben akiknek a jellemét magukra veszik. Én úgy érzem, hogy kicsit mindegyikben benne voltam és kicsit mindegyikből elloptam magamnak valamit a másik életembe.
Lerakom a mikrofont és kezembe veszek egy vattát, hogy letöröljem egyik szemem. Ahogy újra felnézek a tükörbe, elmosolyodok. Mennyi különbséget jelent egy kis smink… egy kis maszk, amit felvehetünk, hogy eltakarjuk valódi énünket. Sosem értettem, hogy ez miért jó. Naiv vagyok, vagy sem, úgy gondolom, még a mai világban is lehet őszintének lenni. Nem kell kegyetlennek lenni, lehet ezt finoman is csinálni, hiszen ha megtagadjuk, az még kegyetlenebb, mint a valóság feltárása. Lehet, hogy könnyen megbántódnak, ha az igazságot hallják… néha én is így vagyok, viszont minden ilyen szó, mondat csak épít… Én is rengeteg kritikát kaptam, rengeteg építőkocka segített, hogy felépüljön az a Lisette, aki képes volt megannyiszor felállni a színpadra, aki képes volt megannyiszor kiénekelni a lelkét is a világnak.
Letörlöm másik szemem is, végül az egész smink eltűnik és egy mozdulattal kerül a kukába. Kihúzom a hajamból a rengeteg csatot, majd lassan megrázom fejem, hogy hajam arcomba boruljon, majd fésülni kezdem azt. Olyan könnyen siklik a fésű minden ága hajszálaim között, mint amilyen könnyen át lehet rajtam is látni. Bár sokan ezt negatívumnak gondolják, én úgy hiszem, hogy ez egyáltalán nem az. Kiszámítható vagyok, könnyen meg lehet mondani, viszonylag kevés ismeret után, hogy mi a véleményem bizonyos dolgokról, hogyan fogok reagálni és mit fogok épp mondani… de talán azért nem bánom, mert ugyanakkor egy pillanat alatt fel tudnék venni akármilyen szerepet, akármilyen személyiséget, ami aztán igazán nagy gubanc tudna lenni annak a fésűnek, s talán csak a haj levágásával lehetne megoldani a helyzetet. Viszont ezt fölöslegesnek érzem. Miért olyan nagy baj, ha átlátható valaki? Nincs titkolnivalóm… úgy élek, hogy azzal mindig elégedett lehessek.
Felállok a székből, leteszem a fésűt és ruhám fűzőjét kezdem bontogatni. Halk kopogást hallok az ajtón.
- Miss De la Ronde, már nagyon várják odakint.
- Egy kicsit még várhatnak… most utoljára… - Szólok ki, s elmosolyodok. Nem bánom a döntésem, milyen kétszínű is lennék, ha bánnám, hisz pont az előbb jelentettem ki, hogy úgy élek, hogy azt sose bánjam meg. Szomorú vagyok, hogy az életemnek egy szakasza lezárul, de majd találok más szenvedélyt…
Ledobom a gyönyörű jelmezem, s egy egyszerű ruhába bújok, lerakom a csodálatos cipőmet, s egy sima, fekete cipőbe bújtatom lábam, majd a tükör elé hajolok és elmosolyodok.
Most kell erősnek lenned, Lisette… most kell használnod azt a mikrofont, hogy álld a kiképzést.
Ahogy kilépek öltözőm ajtaján, pár lépést követően kamerákkal találom szembe magam, s vakuk villogása fogad. Elnevetem magam, de nem állok meg, csak megyek tovább. Ha egyszer elindultam, sose fogok meghátrálni, hisz akkor az olyan, mintha felrúgnám a saját kockáimból épített várat. Olyat pedig csak a gyenge emberek csinálnak, nemde?