Ma különösen kéreti magát Őkelme. Talán a kinti hűvöshöz nem fűlik a foga, talán a reggeli látogatás hiánya váltotta ki belőle – talány. A bemelegítés meglehetősen elnyúlt, hiába akartam volna egy kicsit kilovagolni a foglalkoztatást megelőzőn, makrancos magatartásával nem lehetett rávenni a csokoládébarna mént az együttműködésre. Nagyobb kedve támadt a vállam böködéséhez, az én piszkálásomhoz, de háromnegyedórányi szirupos „románc” után nagy nehezen beadja a derekát.. Sóhajtással nehezményezem a makacsságot, minek nyomán fehér párapamacs bukfencezik a levegőben. Érzem, ahogy a hideg karcolja a légcsövemet a következő lélegzetvételnél. Az utolsó sárgarépáért indulok a kerítésen kívülre elhelyezett vödörhöz, többet nem kap ma, a maradék nem az ő részére van fenntartva. Megigazítom a levágott ujjvégű kesztyűt, kiroppantom a csuklóízületemet és megdörgölöm a halántékomat. Az egy órája bevett fájdalomcsillapító az istenért sem akarja kifejteni a hatását, pedig a jól bevált módszer szerint, erősre főzött fekete teával kísértem a pirulát. Kénytelen leszek még eggyel próbálkozni, ha van valami, amit a női hisztik mellett nem bírok elviselni, jobb híján megtűrni se: az ez.
A zöldjénél ragadom meg a zöldséget, de mielőtt átadnám Nietzsche-nek előveszem a mellény belső zsebében lapuló levelet. A padra fektetem az elemózsiát, míg kipattintom leveléből a gyógyszert és lecsavarom a termosz tetejét, hogy beletöltsek egy kortyra valónyi teát. Nem tagadom, angol vagyok.. Kétszer fújok rá a gőzölgő teatükörre, mielőtt a fejét siettető várakozással megrázó patás jószághoz orientálnám a lépteimet. Három hete bízták rám a fiatal ló megzabolázását, Frostnak akadnak egyéb páciensei, akik miatt ez már túl sok lett volna a számára.
- Nyugalom, itt is van. – bedobom a fehér medicinát és belekortyolok a még pont meleg italba, csak ezután tartom az állat busa fejéhez a jutalmazását képező sárgarépát, aminek a ropogtatásához nagy kedéllyel lát neki. Visszasétálok a termoszhoz, miután átvette a maradékot és rázárom a kupakját, mielőtt a benne lévő hő kiszökik. Kihűlten már-már istenkáromlás lenne elfogyasztani..
A telefonom hangját automatikusan levettem, csak rövid idejű rezgéssel jelzi az óra hamarosan elérkező kezdetét. Nem veszem elő, az útra emelem tekintetem, ahonnan várom a földet verő patadobogást és a kölyöklépteket. A kerítésre támaszkodom alkarjaimmal és a magát parádésan szórakoztató lóra fordítom ismételten a figyelmem, ahogy meg-megemeli a fejét, kíváncsian kísérletezve hogyan dobódik meg a kantár szára. Éles, rövid füttyjelzéssel jelzem neki, hogy jöjjön ide – legalább ezt már sikeresen megtanulta.
- Jól van, gyere szépen. – paskolom meg a fakorlátot, ahová be kell oldalaznia. Amint elérhető közelségbe kerül megragadom a kantárt, hogy finom mozdulattal vezessem rá a megfelelő helyezkedésre. Kezem az oldalát érinti biztatólagosan, olybá tűnik mégsem olyan nehéz eset, mint amilyennek beállították. Csak néha szertelen és kora velejárójaként még nagyon játékos kedélyű..
- Ügyes. – megsimítom a nyakánál, mielőtt a lábam felemelném, hogy az egyik farúdra lépjek és onnan már egy könnyed mozdulattal kerüljek feljebb, a nyeregbe való fellendüléshez.