jellem ♔ Van egy híres felmenőm, akit azt hiszem mindenki ismer, aki kicsit is jártas az angol történelemben. Ugye mindenki tudja, hogy kire gondolok? Igen… Anne Boleyn. Nagymamám mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint amilyen ő volt valójában. Amit kiskoromban nem értettem ugyan, hiszen azt se igazán tudjam, hogy milyennek állították őt be. Alig voltam 12, amikor kezembe adott egy dobozt, amiben naplók voltak… ugyanis az köztudott, hogy Anne folyamatosan lejegyezte gondolatait… nos, ez a család birtokában maradt, nekem pedig lehetőségem volt elolvasni. Nyilván nem az eredetit, hiszen annak felbecsülhetetlen értéke van és azt hiszem sose fog teljesen napvilágra kerülni, de egy begépelt változatát, amit teljes titoktartás mellett csináltak. Hupsz, most kikotyogtam? Na jó… akkor meg kell ígérned, hogy nem árulod el senkinek, különben súlyos következményei lesznek. Vegyük úgy, kedves olvasó, hogy aláírtad a titoktartási szerződést…
Nos, de térjünk a lényegre. Szóval, addigra már nagyjából megismertem ak épet, amit a történelem festett le róla. Egy feslett nőszemély, aki becsábította magát a király kegyei közé, elhalászva őt szegény Aragóniai Katalintól, s utána meg is csalta szegény, ártatlan Henrik királyt, aki utána lefejeztette felségárulásért. Ez alapján már kiskoromban egy cafkának kellett volna lennem. Azonban Anne közel se volt az a buta nőszemély, sőt, még bosozrkány se volt, hiába a 6. ujj… Egy értelmes, műkedvelő nő volt, aki sokkal cselesebb volt, mint az gondolták róla. Azt hiszem, ezért mondta nagyi, hogy hasonlítok rá. Már kiskormtól fogva nagyon jól tudok terveket szőni… persze akkor még arról szólt, hogyan verjem át anyáékat, de leginkább James-et, a bátyámat, most már… egészen másról.
Alapvetően szófogadó vagyok, legalábbis, mondjuk úgy, hogy papíron… a valóságban meg, jól titkolom, hogy nem vagyok igazán az. Nehezen törődök bele olyan dolgokba, amiket rám erőltetnek, főleg, ha annak nagy befolyása van az életemre. Nyilván az rangom által elvárható kötelezettségeket zokszó nélkül, sőt, boldogan teljesítem, de például egy előre eltervezett házasság azt hiszem nem ide tartozik. Nem a középkorban élünk, ugyebár… a mai világban még a hercegek is szerelemből házasodnak, sőt, még a koronaherceg maga is elvette azt a borzalmas nőt. Istenem… csak egyszer üljetek le vele teázni, visszasírjátok még a legidegesítőbb öreg rokonotok nyaggatását is. Na de ő nem is lényeg. Szóval, az ilyesmit nem igazán tűröm el. Nem, a szüleimmel nem szállok szembe, egyrészt, az szörnyen neveletlenség lenne, másrészt pedig merszem sincs. Helyette a magam életét élem, az ő tudtuk nélkül. Ha ilyesmire képesek, higgyék csak azt, hogy egy kedves, szófogadó kislány vagyok, mikor a való életben nem feltétlenül.
Néha… ha rossz napom van, borzasztóan tudok viselkedni, mint egy igazi, filmekben ábrázolt hercegnő, a rosszfajtából. El tudom hinni, hogy nekem minden kijár és több vagyok, csak mert ilyen családba születtem, követelőzök és elvárom, hogy körberajongjanak. De mentségemre szolgáljon ez azért ritka… mondjuk havonta 1-2 nap max… Amellett lusta vagyok mindenhez, ami nem érdekel, s csak nagyon nyűglődve tudom rávenni magam mondjuk az olyan dolgok tanulására, ami iránt nem érdeklődök, viszont, ha valami olyasmiről van szó, amit szeretek, akkor nem csak 110%-ot, talán még 200-at is képes vagyok beleadni. Szóval, kompenzálom.
Szeretek anyáskodni és megmondani valakinek, hogy mi a helyes, ha úgy látom, hogy az illető nem látja, vagy nem csinálja azt. Persze ezt általában jó szándékból teszem, de néha sikerül átesnem a ló túlsó oldalára (de csak metaforikusan, amúgy kitűnő lovas vagyok) és nem veszem észre, hogy tolakodó vagyok. De hát, akinek nem inge, az ugye ne vegye magára.
Tudnám még szaporítani bőven a szót, de úgy hiszem amennyit kell, elmondtam magamról. Ami pedig azt a titkot illeti, ígérd meg, hogy tényleg megtartod magadnak, nem akarod megtudni, milyen vagyok, ha bosszút forralok.