A lámpa fénye vakított. Hunyorogva leültem a konyhában, közben elővettem egy szál cigarettát a dohánytárcámból. Meggyújtottam, slukkoltam egyet, néztem, ahogy száll a füst. Így telt el pár perc, a fele leégett már, mire újra beleszívtam.
Hajnali három múlt, legalábbis az óra a falon ezt mutatta, viszont a szigeten, ha egyszer lemegy a nap, és sötétségbe burkolódzik az utolsó fűszál is, tulajdonképpen megáll az idő. Nem történik semmi. Minden halálosan nyugodt, vagy inkább kifejezetten halott. Nincsenek autók, hogy a ház előtt dudáljanak, nem akarnak a legkétesebb órákban az üdvhadsereg tagjai meggyőzni életed romlottságáról, és tudod, ha pár évet lehúzol Brooklyn-ban, sok idő múltán is elég nehéz dolgod lesz, hogy hozzászokj ahhoz, hogy nem kell ilyesmiket elviselj. Nem hittem volna, hogy ez valaha zavarni fog. A csend. Meg ez a furcsa nyugalom, az ember elveszhet a gondolataiban, nem zavarja meg semmi sem félúton. És ha magától nem jön semmi, ami eltereli a figyelmed, kénytelen leszel keresni valamit.
Most például Maggie-t néztem. Nem jöttem rá, hogy túl korán, vagy túl késő van-e ahhoz, amit csinált. Szívem szerint aludtam volna, de nem akartam itt hagyni egyedül, így végül is már órák csak figyeltem, válaszoltam, kérdeztem, de mostanra eljutottam odáig, hogy két ásítás között inkább csak hallgatok. Szívtam még egy slukkot. Álmosan ránéztem.
- Van még a borból? - vagy tulajdonképpen bármiből, amivel egy kicsit is tovább ki tudom húzni ébren.
A hozzászólást Coma Vaught összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 07, 2015 11:30 pm-kor.
Margaret Segrand
♔ Ország : Kanada ♔ Törvények száma : 6 ♔ Age : 62
Tárgy: Re: Maggie & Coma Pént. Feb. 06, 2015 1:23 am
Egy fárasztó nap történetét hallgatta végig a helyiség négy fala, az ütemesen kattogó, antik óra az asztal fölött, a konyhát fényárba borító lámpa. Oh, és Coma is ott volt még. De ő nem figyelt. Illetve nézett, de se kép se hang. Egyre laposabbakat pislogott, csak nem akart félbeszakítani. Pedig igazán nem volt fontos a mondandóm. Egy összegzés volt. Arról, hogy mára elég volt minden francia szóból, minden dolgozatból és adminisztrációs feladatból. Tele van vele a hócipőm. A fél délutánt a tanáriban ülve töltöttem, ahol stratégiai megbeszélés gyanánt végig kellett hallgatnom az összes disznó viccet, ami csak létezik, majd Rebeccával megittunk egy kávét a nap végén. Talán ez lehet az oka annak, hogy még mindig bírom talpon. Nem is fizikailag, szellemileg fáradtam el. Egyre öregebb vagyok, és efelől semmi kétségem, ma ismét meggyőződhettem róla. Comát pedig azt hiszem, a fecsegésemmel fáraszthattam le teljesen, mert egy idő után teljesen érdektelenné vált a mondandóm iránt, így valószínűleg arra sem figyelt, hogy néhányan gratuláltak nekem az eljegyzést illetőleg. Nem mintha nagydobra vernénk, csak itt élünk minden nap, az ilyen dolgok nem maradnak sokáig titokban.
- Máris hozok - válaszoltam, mikor a tegnap megbontott bor után kérdezősködött. Félszáraz, kékfrankos vörösbor, van vagy húsz éves is. Amikor legutóbb jártam otthon, akkor találtam a padláson több palackkal is. Az exférjem igazi gyűjtő volt, mégsem bánta ezek szerint, hogy néhány kincsét nem vitte magával, mikor elment. Nekem pedig eszem ágában sem volt felhívni, hogy esetleg utánavigyem. Nem, inkább elhoztam az iskolába, hátha jól jön még.
Az asztalra tettem két poharat és megtöltöttem borral, majd az egyik poharat elvéve visszaültem a helyemre, és a kezemet Coma térdén pihentettem. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, hátha mond valamit, talán arra vár, hogy folytassam a történetáradatot, de jól meggondolva, nekem sincs kedvem ismét felidézni minden kedvetlen, nyomott percét a napnak.
Nem szokott bajom lenni az éjszakázásokkal, pusztán fölöslegesnek tartom őket. Meg talán nyomasztónak is.
Nem emlékszem rá, hogy hajnali kettő után történt-e volna valaha is bármi, amiért megérte fennmaradni. Ivás, sírás, dugás, tépés, idegőrlő tépődés és egyéb igék színes repertoárjában az ember letagadja a saját korlátait. Legalábbis keveseket hajt a jóérzés, csak valamikor, valaki elhitette ezzel a megkeseredett fajjal, hogy számít, hogy ki meddig, és mivel bírja talpon. Azt hiszem, ott cseszhettük el, mikor eldöntöttük, hogy pontosan meddig tartson egy óra, és akkor ezeket az órákat még számolni is kezdtük. Biológiai program, hogy a sötétségtől leszedáljuk magunkat. Az, hogy vonzó legyen bármilyen kontextusban, hajnalban egy konyhában ülni, valószínűleg az utóbbi pártíz év médiaagymosásának eredménye. A Rebel Without a Cause James Dean-je, vagy a nyolcvanas évek ponyvairodalmának farkas kölykei, vagy... vagy nem is tudom, ki mindenkit kéne most átkoznom, pedig ha jól belegondolunk, egyiknek se volt jó vége. Se a képernyőn, se a lapok között, se a valóéletben. Egy kicsit mindenki veszít magából a történet végére. Mármint, az emberben - nem mindenkiben, de azért maradjunk az általánosításnál - valami kiürül így a nap végére. És nincs az a bájcsevej, ami ezt az űrt feltöltheti. Nincs az az ital se, se az a nő, vagy férfi, nincs semmi, és ezen már aztán az alvás sem segít. Maradandó hiányt okoz. Nem észrevehetőt, de az őrületig kísérőt.
Érted, miről beszélek? Nem, nem, hogy is értenéd? Én se egészen értem. Talán már az őrületnél járok, két slukk cigaretta között végül is bármi megeshet. Ez is megeshet.
Megráztam a fejem. Reméltem, hogy ez valamelyest rendet rak a fejemben, de ha tudni akarod, igazából semmit sem segített. - Köszönöm. - mondtam, ahogy kitöltötte a bort. Inkább a rövid italokra esküszöm, nem is igazán értek a borokhoz, ízre nem sokban különbözik azoktól a három-négy dolláros valamiktől, amiket az ember a szupermarketben vesz meg. Inkább maga a körülmény tetszett, hogy velem issza meg a volt férje borát. Van ebben valami mámoros győzelmi érzés.
Ettől rossz embernek számítok? Nem találkoztam még a férjével, öhm, ex-férjével, hallottam pár történetet róla, de azokban is csak, mint mellékszereplő tűnt fel. Sosem kérdeztem róla. Titkon reméltem, hogy a tapintat és az illem látszatát keltem vele, pedig igazából csak nem volt hozzá bátorságom. Egy vadidegen italát iszom, egy vadidegen életének szerelme pihenteti a kezét a lábamon, egy vadidegen életének szerelmét karolom át... Nincs ebben semmi bonyolult, de még kevésbé lenne nem bonyolult, ha a vadidegen nem lenne vadidegen.
Kifújtam egy adag füstöt, a cigim végét a hamutálba raktam. Nem terveztem tovább szívni, de még nem nyomtam el. - Kérdezhetek valamit? - Szögezzük le: nem az engedélyére vártam, ennél a kérdésnél sose engedélyre vár az ember, pusztán felkészíti a másikat, hogy egy olyan kérdés jön, amit valószínűleg nem akar hallani. A kezembe vettem a borospoharat. - Hogy jöttetek össze?
Kezdőlap 
Tárgy: Maggie & Coma 
Pént. Feb. 06, 2015 12:39 am
