“A human being is a part of the whole called by us universe, a part limited in time and space. He experiences himself, his thoughts and feeling as something separated from the rest, a kind of optical delusion of his consciousness. This delusion is a kind of prison for us, restricting us to our personal desires and to affection for a few persons nearest to us. Our task must be to free ourselves from this prison by widening our circle of compassion to embrace all living creatures and the whole of nature in its beauty.”
A kiscicákból macska lesz. A macskák madarakat ölnek. A madártetemeket felsorakoztatják a szerszámos raktár elé, szám szerint hármat és újabb fejfájást okoznak nekem azzal, hogy fel kell takarítanom utánuk.. Utálom a macskákat. Közeleg az ideje, hogy kérelmet nyújtsak be az igazgatónál a lovardában élők begyűjtésére és menhelyre vitetésére. Egyszerűen nem odavalóak. Bosszankodva nézek le a földre és támasztom meg a faajtót, míg odébb tolom a csizmám orrával a kicsit megcakkozott tollazatúakat. Egy zöld aktivista majd kézzel megfogja őket és odébb, valahol a földben nyugalomra helyezi őket, de nekem elég lesz egy lapát is, amint bejutok az elkerített részbe. A kinti komposztáló pont megfelel a kitételi célnak, nem hiányzik, hogy valamit elkapjanak a lovak vagy akár én.. ki tudj amióta várakoznak itt, hogy valaki észre vegye őket. Az egyik cirmos ekkor bukkan elő, előkelőn illegetve magát, hogy az egyik ládára felugorva figyelhesse miként távolítom el az útból a levadászott, ajándéknak szánt zsákmányát - mit ne mondjak marha nagy ajándék. - Sicc innen. – lendítem a mancsát nyalakvó négylábút, ami ijedten szökik le trónjáról, hogy másik helyet keressen magának valahol a közelben. Megforgatom a szememet és a zsebemből elővett kulccsal nyitom ki az ajtót. Jobbra található a lámpakapcsoló, amire ráférne egy csere, alig érzékeli ahogy megnyomom a világítás fellövése érdekében. Másodszori próbálkozásra, miután kicsit erősebben csapok rá akarja csak észre venni magát. Alighogy betettem a lábam a szerszámokkal teli polcokat rejtő falak közé, máris a nyomomban van az imént elkergetett briganti társa és nyolcasokban kezd körözni a lábaim között. Legszívesebben odébb rúgnám, de mély lélegzetvétellel erőltetek magamra nyugalmat és megragadom az első ásót, ami a látóterembe kerül - azzal billentem csak hátsón a szőrös dögöt, hogy menjen odébb, lehetőleg még önszántából. Határozott mozdulattal csúsztatom a tetemeket a lapát fejére és szabad kezemmel becsukom az ajtót, miután kijött onnan a bajszos egérfogó. A kulcsot kiveszem, egyelőre még nem zárok. Elvégre az egyik meglazult cölöp megjavítása előtt el kell intéznem ezt a kis kellemetlenséget.. Szúrós pillantással nézek a kerengő gaztevőre, hogy ne kelljen elbotolnom benne, míg kimegyek. A lovak már kissé megfáradtak nap végére, nem harsongja be nyerítésük az istállót, mint a nap elején szokták. Alapvetően békés lenne a hangulat. Alapvetően..
[You must be registered and logged in to see this image.]Annyira tudom, hogy tilosban járok, de nem... még nagynéném ellenző fejrázása se gátol meg abban, hogy én lóra pattanjak... most rögtön. A dolgom elvégeztem, megint eltakarítottam az úri suhancok mocskát, megint fohászkodtam egy sort, hogy csak egyszer tanulják meg, hová kell tenni azt a nyavalyás poharat, megint lepergett rólam az a tömény megalázás, amiben részesülni szoktam szinte minden nap. Szóval igen, megérdemlem. A lovakat szeretem, a lovak szeretnek engem, mert mindig viszek nekik kockacukrot, és tudom, hogy ők is ki nem állhatják, hogy folyton elkényeztetett anyuci kedvencei kényszerítik rájuk akaratukat. A lovak meg én lelki társak vagyunk, elválaszthatatlanok. Persze annyi eszem van, míg megvárom, hogy Oswald felszívódjon. Még sose beszéltem vele, de azt gyanítom, feltűnt neki, hogy az egyik kanca, Layla, néha kölcsön van véve, mert bizony én szoktam látni, ha nem én ülök rajta, nagyon meg tudja magát makacsolni. Layla az én legjobb barátnőm, lévén emberszabásúval nem büszkélkedhetek, épp ezért lopom is ki gyorsan hátulról, ahogy látom, a férfi nincs a közelben. Persze nyereg nélkül ülök rá, sose szoktam azzal flancolni, Layla meg még hagyni is szokta, de most nem. Két pitadobbantás, a ló nyerít, én meg a földön találom magam az istállótól alig pár méterre, és csak reflexemnek köszönhetem, hogy csupán a jobb lábamra taposott rá, és nem valamelyik létszükségű szervemre. Összeszorítom az ajkam, mert fel mégse visíthatok, az lebuktatna, na nem mintha Layla nyerítése nem tenné meg. A rosszabbik dolog, hogy felállni képtelen vagyok, a lábamat se tudom megmozdítani. - Miért? - kérdem a lótól nyöszörögve, akiről azt hittem, hogy tényleg jóban vagyunk, de lesheti, hogy mikor kap több kockacukrot.
Oswald A. Daubney
♔ Ország : Egyesült Királyság ♔ Törvények száma : 7 ♔ Age : 43
“A human being is a part of the whole called by us universe, a part limited in time and space. He experiences himself, his thoughts and feeling as something separated from the rest, a kind of optical delusion of his consciousness. This delusion is a kind of prison for us, restricting us to our personal desires and to affection for a few persons nearest to us. Our task must be to free ourselves from this prison by widening our circle of compassion to embrace all living creatures and the whole of nature in its beauty.”
Követ. A bolhás. A komposztálóig. Leül a kikövezett szélére és cseppet sem zavartatja magát, mintha ingyen műsort adnék neki. Mondtam már, hogy utálom a macskákat? Jah igen, mondtam. - Fogadjunk te tálaltad a vacsorát. - vonom fel az egyik szemöldököm a költői kérdésből lett kijelentésre, miközben a farkára mancsolóra nézek és amaz máris helyeslőn nyávog fel. A bűnös mindig visszatér a tett helyszínére, persze. Felé lendítem az ásót, de lelassítom mielőtt hozzáérhetne - észrevehetné, hogy nincs jó helyen, csak útban van.. A vas részével alányúlok a rácsnak, hogy megemelhessem és ne kelljen bemocskolnom a kinyitásával a kezemet, csak a csizmámmal kell kitámasztanom a megfelelő pillanatban. Pár másodperc múlva már bele is csúszik a további emésztendő. ...ekkor csapja meg fülemet a hangos és váratlan nyerítés, mire egyből a forrás irányába kapom a fejemet. A túloldalról jön, mégcsak nem is benntről, akkor jobban visszhangzana és a többi jószág is rákezdett volna azon nyomban, mint akiktől elvárás a kánon gyakorlása. Elveszem a lábamat és megindulok a zaj irányába, honnan további pár patadobbantás hallható, ahogy közeledek kocogva, lapáttal a kezemben. Az ég alja már vörösen izzik, a diákok nem szoktak ilyen időben csak úgy idejönni, hogy szó nélkül sétára vigyék az apuci által vásárolt telivért. A nyereg nélküli lovat meglátva azonban fogom a fejemet, mi ütött a kölyökbe? Nem ismerem fel, ahogy a földön fekszik. A ló felé veszem az irányt és eldobom a szerszámot a kezemből. Most elsőként vele kell foglalkozni, ne jusson eszébe megtaposni a lányt. - Maradj veszteg. hogy leesett vagy fellökte a Layla-nak keresztelt kanca és azért van a porban.. Inkább ezekre gondolok első ízben, reflexből mondom a figyelmeztetést ennek fényében. Feltételezve, hogy járóképes. Lassítok a tempómon, ahogy öt méteres körzetébe érek a még meg-megugró patásnak. Láthatóan feszült, de nem bokrosodott meg egészen a méregtől - remek. Feltartom mindkét kezem. Nem teszek hirtelen mozdulatot, szemből, nyugodtan és magabiztosan közeledek, hogy szokja a jelenlétem és idővel felismerjen. - Nincs jó napunk, igaz e? Tss. Mindjárt mehetsz vissza a boxodba. - megállok egy pillanatra, amikor ismét ugrási szándékát veszem észre, de meggondolja magát és folytatom a távolság csökkentését. Tenyeremet tartom neki, ahova az orrát szokta fúrni és most is fogja, ha hagyom, ezt magától tegye meg. Szemem sarkából figyelek a lányra. Nem indián módszerekhez szokott állatokról van szó, nem is értem mit gondolhatott.. A fellépésem sikerrel jár, elcsitul, felemeli a fejét, éberen figyel, de nem mutatja ellenkezésnek jelét. Finoman érintem meg és vezetem oldalánál jelezve melyik irányba haladjon, kikerülve a lányt, akit ekkor ismerek fel. Láttam már az iskolában, a neve azonban nem dereng. A lábára siklik szempárom, a szájának fájdalmas húzódására - hogy az a.. Mély levegőt veszek és igyekszem mihamarabb a helyén tudni a kancát. Rázárom az ajtót, bedobok egy répát a kinti vödörből az etőjébe és hosszan nyújtott léptekkel, visszafogott kocogással termek a lánynál. Mennyi idő is lehetett? Pár perc talán. - Megkíméllek a gratulációmtól. - guggolok le hozzá, de végül ledobom magam a minimum zúzódott lába mellé. A fontos most az, hogy a bokacsont vagy csak a lábfej, esetleg.. - A térded érzed? - meggondolatlanság lenne enélkül mozgatni, a következő másodpercben azonban már a szóban forgó testrésznél van a kezem, finoman nyomom meg, hogy csak eddig nem érezte volna most megtegye.
Kezdőlap 
Tárgy: @Bones, Oswald 
Vas. Feb. 08, 2015 8:06 pm