[You must be registered and logged in to see this image.]

A tanításnak már régen végen és mivel még hét eleje van, már semmi különösebb buli, vagy csak sörözős lazulás sincs kilátásban. Hideakinak egy nehéz dolgozat van kilátásban holnapra, így azt mondta, ma inkább rápihenne, nem tart igényt a társaságomra. Míg tanul, mivel egyébként sem tudnék kussban mellette ülni a szobában, úgy döntök, inkább sétálok egyet. Nincs is jobb, mint járni egyet a parton. Ráérős, lassú léptekkel tartok a stég felé. Sajnos Mashiro is visszahúzódott a szobájába tanulás ürügyén, így őt sem tudom boldogítani. Azon ritka esték egyike ez, mikor egyedül maradok a gondolataimmal. Nem annyira szeretem, mert még a végén túlságosan komolyan dolgok is eszembe jutnak, mint például a jövőm egy előre a szüleim által lezsírozott házasságban egy igazi házisárkánnyal és egyebek, amikkel az akadémia nyújtotta szórakozások közepette nemigen szeretek foglalkozni.
A szél elég erősen fúj, így kicsit szorosabbra húzom magamon a kabátomat. Hűvös van azért még így február végén itt Kanadában. Nem is csoda, hogy senkivel nem találkozom, míg a kedvenc stégemhez érek. Minden épeszű ember visszahúzódott már ilyenkorra az épületbe. Ahogy azonban a stég felé sétálok, a szürkületben egy alakot pillantok meg a parton állni. A hosszú haját meg-meglebbenti a szél. Nem ismerem fel, főleg így háttal, na meg már nincs is egészen világos, csak annyit látok biztosan, hogy nő, ezt a haja és az alakja is jól mutatja, ami még így szürkületben is elég formásnak tűnik, főleg deréktájon. Férfi vagyok, na, az én ereimben is csak vér folyik, nincs abban semmi meglepő, hogy felmérem, mi tárul a szemem elé. Halkan közelítem meg, pár méterre tőle megállok és figyelem, ahogy eldob egy követ, ami egész szépen kacsázik a víz felszínén.
- Egész szép dobás. Kevesen tudják, hogy kell ezt rendesen csinálni, gratulálok – szólalok meg fennhangon. Remélem, nem ijesztem meg vele túlságosan.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Egy ideig csak figyelem az ismeretlen lányt, ahogy ott áll a parton és elhajítja azt a kavicsot, ami szépen kacsázik a víz felszínén. De nem én lennék, ha túl sokáig csöndben tudnék maradni. Felharsanó hangom láthatóan váratlanul éri, összerezzen az ijedtségtől. Pedig kivételesen nem volt célom megijeszteni. Mashiróval szoktam ilyesmit csinálni, de az más. Ő attól ideges lesz és kifejezetten szórakoztat, ahogy felhúzza magát, mint egy pulyka egy ilyen kis semmiségen.
A lány megfordult és amennyire a félhomályban ki tudom venni, engem méreget. Nem látom teljesen jól az arcvonásait, de így szemből sem tűnik ismerősnek. Nem hinném, hogy találkoztunk már, ami furcsa, mert olyan korombelinek saccolnám így ránézésre. Akkor pedig az egyetlen logikus magyarázat, hogy nem diák, hanem valami más minőségben lehet itt. Különben legalább látásból ismernem kéne. Ahogy közelebb jön és kicsit jobban látom, meggyőződhetek róla, hogy valóban nem ismerős, egyáltalán. Remélem, én se neki, mert az kicsit ciki lenne. De ez nem valószínű, elég jó a név és arcmemóriám. Ha diplomatának készülök, muszáj is. Ha jó benyomást akarok tenni, mindenképp. Az emberek ugyanis értékelik, ha emlékeznek rájuk. Mikor elég közel ér, a lány felém nyújtja a kezét és bemutatkozik.
- Takeda vagyok – rámosolygok és megrázom a felém nyújtott kezet. Határozottan, de azért nem úgy, hogy összeroppantsam.
- Nem láttalak még itt. Új diák vagy? – kérdezem érdeklődéssel hangomban. Tényleg kíváncsi lennék rá, mit is keres itt egy korombeli, számomra ismeretlen lány, aki egyértelműen nem az évfolyamomba jár.

[You must be registered and logged in to see this image.]

A lány először megijed, aztán viszont, amennyire ki tudom venni a félhomályban, mintha már érdeklődéssel méregetne. Rajta sem látom a felismerést, tehát több, mint valószínű, hogy nem volt még szerencsénk egymáshoz korábban. A kézszorítása határozott, egyáltalán nem nőies. Tenyere kissé érdes, mint aki munkában edzi azt. Kérdésére elmosolyodok.
- Nos, szó szerint rizsföldet jelent. De elég gyakori keresztnév férfiaknak Japánban – jegyzem meg szórakozottan, széles mosollyal arcomon. Sok külföldi kérdezi ezt meg tőlem, mert annyit azért tudnak, hogy minden ázsiai névnek jelentése van. Más kérdés, hogy minden más kultúrkör neveinek is. A különbség csak annyi, hogy náluk kötöttebb a névválasztás, mint nálunk, na meg az írásjelekkel a jelentést is lehet variálni. Bár vannak nálunk is úgynevezett tilos kombinációk, ami szerintem logikus is. Nem biztos, hogy örülne az ember, ha elvetemült szüleinek áldozatul esve valami sátánista tartalmat magában hordozó nevet kellene viselnie, vagy ami még rosszabb, néhány elborult elme esetleg Pikachu-nak nevezné el a kölykét. Kiskorban még talán vicces, de egy felnőtt férfi aligha lenne boldog hasonló névvel. Szerencsére az én szüleim fantáziája nem szabadult el ennyire, szem előtt tartották azért a jövőmet is.
- Egyébként, a keresztnevemmel együtt több értelme van. Tsunetatsu a családnevem, azzal együtt valami olyasmi fordítást lehetne adni neki, hogy örökké a mi rizsföldünk. Mivel az országomban a rizsnek, mint olyannak elég nagy a jelentősége, régen különösen így volt, ez azért már kifejez valamit arról, milyen értéket képviseltem én a szüleim szemében, mint egyetlen gyermekük, azt hiszem – teszem még hozzá magyarázatképpen, csak még mielőtt totál bénának tartaná a nevem. Amit egyébként szeretek. Klasszikus japán név, mégsem régimódi ezzel a keresztnévvel szerintem. Kérdésemre adott válasza megvilágítja azt is, miért is olyan érdes a tenyere. Szóval alkalmazott, nem diák. Valamint most már az is érthető, miért nem ismerem. Az istálló az a hely, ahová hacsak nem muszáj, be nem tenném a lábamat. Szép állatok a lovak, de inkább csak képen nézegetném őket. A lovaglás divatjamúlt dolog, ma már vannak autók és egyéb közlekedési eszközök, nem tartottam soha szükségesnek, hogy megtanuljam. Régen talán kellett a diplomáciához is, ma már szerencsére nem. Férfiasan bevallom, félek a lovaktól. Nagyok és kezelhetetlennek tűnnek számomra. Szóval ha lehet, ezt a sportot inkább meghagynám másoknak. Még szerencse, hogy nem vagyok uralkodójelölt, így ez a dolog kimaradhat az életemből egészen nyugodtan. A lány nem tűnik beszédesnek, mintha keresné a szavakat, mielőtt felteszi a következő, kissé talán vontatottnak tűnő kérdést. Én viszont nem zavartatom magam, készségesen válaszolok rá. Egyébként is szeretek beszélgetni. Legalább addig sem unatkozom, valamint nem vagyok egyedül a gondolataimmal.
- Tulajdonképpen kicsit mindkettő. Itt tanulok, de hála a jó égnek nem vár rám egy ország igazgatása, ha kikerülök innen. Csak afféle tanácsadó vagyok. Valamint egy hercegnő jövendő házastársa, mint azt a napokban megtudtam – elhúzom a számat egy kicsit az utolsó mondatnál. Na igen, valami, amin jobb szeretnék nem gondolkodni. Kellemesebb jövőképet is el tudtam volna képzelni magamnak, minthogy a kiállhatatlan Mashiro álljon mellettem hátralévő éveimben, mint az életem párja. Diplomataként képzelem el magam, szerető családdal, kedves, engedelmes, szerető feleséggel (amilyen Mashiro valószínűleg sosem lesz) és gyerekekkel... De nem szeretnék ennyire elkalandozni, mert elkomorulok tőle. Jobb inkább csak a mával foglalkozni és a problémákkal csak akkor törődni, mikor már közvetlenül előttünk vannak. Majdcsak lesz valahogyan… gondolom…

[You must be registered and logged in to see this image.]

A lány nem tűnik épp beszédes fajtának, de azért láthatóan figyelmesen hallgat és még próbálkozik is társalogni. Tehát összességében annyira nem feszélyezheti a helyzet, nem érzem úgy, hogy le akarna rázni. Ki tudja, talán valahol még örül is, hogy valaki beszélget vele. Még a legzárkózottabb embernek is szüksége lehet társaságra olykor. Én meg nem lennék jó diplomata-wannabe, ha nem tudnék bárkivel elbeszélgetni, legalább egy kicsit és felszínesen, ha szükséges. Egyáltalán nem is érzem nyűgnek. Magamról beszélni meg aztán különösen szeretek. Ami érdekli, arról mindenki szívesen értekezik, és mi érdekelne jobban saját magamnál? Na persze azért nem vagyok ennyire elszállva magamtól valójában, de azért tisztában vagyok az értékeimmel. Nincs ezzel baj szerintem.
- Más kultúrkörökben ennek talán nincs akkora jelentősége, azt hiszem. Bár nem tudom, honnan származol? – kérdezek vissza, mosollyal arcomon, fejemet kissé oldalra billentve az érdeklődés jeleként. A legtöbb emberben ez pozitív benyomást kelt. Meg egyébként, tényleg kíváncsi vagyok rá. Miért is ne? Csinos lány, aki eddig kedvesnek tűnik, még ha kissé visszahúzódó is. Szívesen beszélgetek szimpatikus emberekkel, ő pedig eddig abszolút az. Gyanítom a lovakról igen lelkesen tudna mesélni, ha érdeklődnék, de ez tényleg az a téma, amibe én, hogy stílusos legyek, nem különösebben tudnám belelovalni magam. Meghagynám ezt inkább másnak. Amit kis hallgatás után hozzátesz, az már jobban felkelti az érdeklődésem. Talán mégiscsak akad bennünk valami közös, ami jó beszélgetési alap lehet.
- Szóval nem vonz a diplomata-lét? Én mindig is az szerettem volna az lenni, kiskoromtól kezdve. Sok különböző országot megjártam apám munkájának hála és mindig is lenyűgözött, amit ő csinált. – Amit mondok, tényleg igaz. A gyerekkorom fantasztikus volt. Számos országot megjártunk, több nyelvet és kultúrát megismertem. Alighanem ez is közrejátszik abban, hogy szinte bárkivel meg tudom találni a hangot és lényegesen „nyugatiasabb”, közvetlenebb a viselkedésem, mint egy „átlag japáné”. Tökéletes diplomata-alapanyag lennék, ez meggyőződésem, hiszen ebbe nőttem bele. Csak remélni tudom, hogy a Mashiroval kötendő házasságom nem ássa alá a jövőmmel kapcsolatos kilátásaimat. Ha már itt tartunk, megjegyzésem az előre elrendezett császári házasságomról láthatóan megütközést kelt beszélgetőpartnerem, ami valahol még szórakoztat is. Hiába, nyugati országokban már úri körökben sem annyira divat az ilyesmi, nem úgy, mint nálunk.
- Nos igen, valahogy úgy. Néhány napja hívott fel az apám, hogy közölje velem ezt a remek hírt. Nem az volt életem legjobb telefonos beszélgetése, maradjunk annyiban – jegyzem meg szórakozottan. Igyekszem kevésbé komolyan venni a helyzetet, nem szeretnék túlzottan elkomorulni miatta. Nem sok értelme lenne. Kár bánkódni valami olyan miatt, ami megváltoztathatatlan. Legalábbis egyelőre. Talán, ha Mashiro kiveri a hisztit miatta és ez eléggé megérinti az apja szívét… Bár nem hiszem, hogy ezen ez segítene, le van ez már zsírozva. De hát, a remény hal meg utoljára.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Látom a lányon, hogy nincs igazán hozzászokva a társalgáshoz, de értékelem az igyekezetet. Beszéde kissé túlzottan tagolt, szaggatott, ebből érzékelhető, hogy zavarban van. Azonban nem leszek gonosz, nem használom ki, nem fokozom ezt, hisz látom rajta, így is épp eléggé küzd. Érdeklődő tekintettel hallgatom csak, amit mond. Bár Mashiro soha nem hinné el, de tudok én rendes is lenni, ha akarok. De tényleg.
- Nahát! Az apád diplomata volt? Az enyém is az, képzeld – jegyzem meg, tényleg őszinte örömmel, hogy találtam végre valami közös pontot kettőnkben, ami akár beszélgetési alap is lehet. Ezt csak megerősíti az, amivel folytatja mondandóját. Ért, ha csak alapszinten azokhoz a dolgokhoz, amikhez én is. Tehát értelmes lány. Nagy kár érte akkor, hogy itt az istállóban vesztegeti el a tehetségét. Persze, ha tényleg ez az, ami érdekli és ezt szereti csinálni, akkor viszont szerencsés vele. Nem úgy, mint én ezzel a házassággal… na de nem kell a melankólia, azért ez sem a világ vége! Legalábbis remélem… Ahogy azonban Mira folytatja a beszédet és elcsuklik a hangja, megérzem, hogy tudatlanul is érzékeny pontra tapintottam. Nem tudhatom, hogy mi történt, de az egyértelmű, hogy az apja már nem része, nem lehet része az életének. Hogy elhagyta, meghalt, lecsukták vagy más, azt nem bírom egyértelműen megállapítani, de biztos, hogy valami hasonló tragikus és visszavonhatatlan dolog lehet. Jobb is, hogy felszínre került a házasságom, mint téma, legalább gyorsan eltérhetünk, mielőtt teljesen lehangolná és magába zárkózna. Jobb az ilyet nem erőltetni. Önkéntelenül is felnevetek bizonytalan gratulációján majd az azt követő kérdésén. Felrémlik előttem Mashiro alakja, a viselkedése, a hanghordozása, minden.
- Hogy mi a baj Fushimi Mashiroval, a koronaherceg lányával? Azonkívül, hogy egy kiállhatatlan, elviselhetetlen, akaratos kis hárpia, akibe egy csepp nőiesség és alázat sem szorult, valójában semmi – hangomba némi keserű, megvető él vegyül, legalábbis úgy hiszem, annak hallatszik. Bár nekem fel sem tűnik igazán, milyen elánnal ecsetelem Mashiro idegesítő jellemvonásait. Talán többel is, mint amit az ellenszenv indokolna. Végtére is a napjaimat aköré építem állandóan, hogy az ő idegeire menjek és lassan kezdem jobban ismerni, többet foglalkozni vele, mint bárki mással. De szimplán csak azért van, mert vicces feldühíteni. Nincs e mögött semmi több. Tényleg.