Az én országomban rend lesz. Ebben biztos vagyok. Hiszen ez a mondás igaz rám és az otthonomra - ami jelenleg egy szoba, és ez a gondolat, még így, majd 6 év után is grimaszra húzza a számat. S mert nem vagyok egyedül ebben az istenverte helyiségben, koncentrálni sem lennék képes a kalligráfiámra. Már pedig egy magamfajta uralkodójelöltnek tökéletesített kalligráfia kell. Egyedi, mégis szabályszerű, de művészi. Egy ideje már tökéletesítgetem, de valahogy sosem vagyok vele elégedett, az itteni oktatás pedig pont ezt a fontos dolgot nem fedi le. Mármint... Értem én, hogy szerintük ez nem fontos, de ez csak azért van, mert barbárok és nincs semmi művészi érzékük.
A táskámba helyezem a kellékeket: a nyúlszőr ecsetemet, a tokjában; a tust és a dörzskövet. A papírt egy rajzmappába teszem majd felveszem a szövetkabátom és a sálam. Az ajtó előtt még belebújok a cipőimbe majd elegánsan és méltóságteljesen, emeltfővel sétálok ki az udvarra.
Hideg van, látszik a lehelletem, és egyre erősödik bennem a gyanú, hogy kellett volna egy kesztyű is. Császári méltóságom azonban nem engedi, hogy ennek jelét adjam. Egy darabig keresgélek, majd egy fa alatt találok egy kellően száraz padot és asztalt. A célnak tökéletesen megfelel. Körülnézek, s mivel a környezetemben sehol senki, egy elégedett sóhaj után, lepakolok.
A rajzmappát az asztalra teszem kiveszem belőle a lapot, majd, becsukom és ráhelyezem. A táskámból előveszem a tust, és az ecsettokot is. Mielőtt kiveszem az ecsetet, még végigsimítom a bambuszon az ujjaimat. Igazi mestermunka. Mosolyogva fogom a kezembe, majd a tusba mártom az ecsetet, s balkézzel feljebb húzom a kabátom ujját a jobbon, hogy még véletlenül se zavarjon meg. Aztán megpróbálom újra tökéletesíteni a kalligráfiámat. Itt kint, a hidegben, ahol nem zavarhat senki. Remélem.

"A lélek sugárzása széppé varázsolja az embert.
Az ember szépsége összhangot teremt a házban.
Az otthon összhangja rendet teremt a hazában.
S ha az országban rend honol, béke köszönt a világra."