Ha az unalmat egyszer végre fel lehetne szentelni, másodpercek alatt érne a halál.  Azt hiszem, ez nekem még korai. Nem korban, hanem napszakban. Alig 10 perce hoztak meg erre a hitvány helyre, ahol (elviekben)a bátyámat is itt eszi a fene. Magabiztosság hatványozva, önimádat a negyediken, bátorság már nem is tudom hányadikon, és életkedv, amit csak akkor szoktam előhozni, ha valakivel kekeckedhetek, tehát ilyen állapotban mindenkivel verekedni akarok. Ha nem is a szokásos módon, de pörögjünk. Mármint, persze, nem vagyok emberevő, sőt, egész humánus tudok lenni, de...nem. Már idők óta várok valamiféle végítéletre, azonban gyűlölném a világot akkor, ha ez pont itt és pont most következne be.  Próbálok minden áron egy második lehetőségre is összpontosítani, mert az első sokkal nehezebb lenne mindenki számára, de mégis ott motoszkál a fejemben a titkolózás, és nem tudok nem figyelni rá. Bosszant, és csak értetlenkedve tudok szembenézni a problémával, de közben próbálom a nyugodtság látszatát kelteni. A zavaros érzések és gondolatok egy nagy maszlaggá állnak össze, amik elárasszák az elmém, és lehetetlenné teszik, hogy úgy igazán át tudjam gondolni mindezt. Gondolataim száguldoznak a fejemben, neki-nekiütődnek koponyámnak, mintha apró kis kövek volnának, és elhatározták volna, hogy megállás nélkül ostromolni fognak.  A gondolatok viszonylag gyorsan állnak össze a fejemben - vagy legalábbis a szokottnál némileg gyorsabban, ez persze még mindig nem mond semmi jót. Nem akarok elbukni. Semmilyen fronton sem, és ez egyszer képesnek is éreztem magam minderre. Óvatos voltam én világ életemben, még ha ez nem is mindig volt feltűnő, máskülönben rég nem élnék. Illetve, ha nem lenne olyan rohadt mákos formám, mert anélkül se jutottam volna el eddig... meg sok más tényező is közrejátszott, egy szó, mint száz, nem adom olcsón az irhámat. De nem én. De ami igaz, az igaz, hideg van ide kint, de nem akarok összefutni drága bátyámmal...holnap már az "iskolapadban" csücsülve úgyis találkozni fogunk...Teszem azt, amit jónak látok, mert nem akarom megbánni, hogy megtettem. És ha megütöm a bokám? És ha én húzom a rövidebbet? Benne van a pakliban, de én döntök, én teszem, és nem rám erőltetik...Sosem siránkoztam, nem olyan fából faragtak, egyik pofon után jött a következő, fel kellett állni és tovább menni, nem feladni, legalábbis látványosan nem... Halálosan hidegen hagy, hogy ezzel (hogy itt vagyok) mennyire paprikázom fel megint a kis viráglelkét bátyámnak, tudomásul kell venni, hogy közel sem lehet mindenki jóindulatú, mindenki felé nyitó, elviselhető egyed. Mint Ő. Én örvendek ama ténynek, hogy ilyen vagyok, nekem ezért senki ne akarjon beolvasni, bűntudatot kelteni, célt nem fog érni. Esetleg kiröhögöm.

Komolyan ki a fene élvezi az emberek bajait óvását vagy szívatását? Ki akar velük részletesen foglalkozni, sőt egy város ügyeivel ki szeret foglalkozni? HA valamit rühellek akkor az a másokkal való törődés. Az a poszt pedig keményen arról szól. Jó lehet velük szívózni meg minden, de mégis... ki a fene csinál önszántából ilyesmit? Már nem is emlékszem pontosan mikor is láttam utoljára a fivéremet. Fekete haja, kék szemek villódznak mellettem, a hangra aztán meg is fordulok. Szembe vele.
- Remek.  Tégy egy szívességet és próbálj meg nem a tyúkszememen taposni. Legalább ne két lábbal. - nem vágyok rá hogy bele bele köpjön a levesembe. Látom a fején, mennyire elégedett magával.
- Amúgy neked is hello. - emelem fel a kezem, s óvatosan, mintha csak egy értékes antik darabot érintenék, megragadom a cigijét, és beleszívok. A cigaretta vége felparázslik, jó mélyen letüdőzöm. A füst lassan kígyózik le a légcsövemen, egészen le a tüdőmig, és addig lent is tartom, amíg el nem kezdi kaparni a torkom, majd halk, kéjes sóhajjal fújom ki, mintha holmi szexuális aktus része lenne. Igyekszem elszakadni ettől a világtól, elképzelni, hogy nem is vagyok itt, hanem magasan szárnyalok, valahol a felhők közt, ahol csak én vagyok és a semmiség, ahol nincsenek problémák, nincsenek képmutató emberek. kellemes, kecsegtető gondolat, el is mosolyodok rá, de mosolyom hamar le is hervad, elmém kiürül, és csak nézek a bátyóra. A kérdése úgy ahogy eljut elmémig, de aztán K.O.
- Az út unalmas volt...akadt egy baleset is majdnem. - vonok vállat, majd vissza adom a szálat neki, aztán folytatom.
- Foglaltam, bár még nem cuccoltam fel...-  mondjam neki a jöttöm célját, hogy pokollá teszem az életét? Vagy legyen meglepetés? Tudom jól, hogy a társaságomban egyszerűen nem működik a másoknak mutatott képe, egyszerűen mást ad, mikor velem van, vagy ha másokkal...Semmi kedvem ezt játszani. És mégis válaszok formálódnak meg sötétben fortyogó elmém zavarosságában. Nekem addig tökéletesen megfelel ez az életstílus. Mondjuk én meg az önuralom amúgy nem vagyunk épp jóban általában, de... bizonyára csak akarat kérdése, az meg bőven kijutott. Nem mintha keresném a bajt, egyszerűen csak bejelez a radarom. Gyakran van ez így és már kezdem megtanulni hogyan hagyjam figyelmen kívül. Nem mondom, hogy annyira elégedett vagyok ezzel a helyzettel, komolyan jobban próbára teszi amúgy is rongyosra csellózott idegeimet.   Olyan az egész, mint egy nagy budi. beülsz, és undorodsz, de ha rád zárják, és eltelik két óra, már észre sem veszed a szagot. Erről jut eszembe. A múltkori cifra leszólásával még tartozom neki...Pofon vissza, nem igaz?
Egy pillanat műve az egész, megragadom a ruháját a nyakánál fogva. A másik kezem pedig ököllel bemos neki egyet, az arcába, úgy ahogy azt kell. Ugyan magasabb nálam, de ez az egy sose állít meg. Most se. De közben mégis úgy érzem, hogy saját magamban forgatok egy gyilkos tőrt.
- Ezt a múltkoriért!

Magammal harcolok, magammal vívok csatát, egyet akarunk, egy csapat vagyunk, és ezt meg is beszéljük, csak a végrehajtással adódnak problémák.
- Unalmas! - mondtam végül mintegy  beletörődő nyugalommal. Sajnálatos, hogy nem tanulta meg, mikor ildomos hallgatni. Az én közelemben pedig nem árt ha olykor kussolnak. De hagytam had beszéljen, nehogy nekem valami benne rekedjen és belülről eméssze fel, az sehová sem vezetne, ha agyvérzést kapna. Holnap máris tanítás? BAH!!! Ez megnyugtat. Teljesen. Az pedig már önmagában beszédes, ha egy ilyen személyiségi jegyekkel rendelkező egyén, mint én,  kontrollálja magát – vagy csak egy jól összeállított "álarc" mögé bújva kémleli a történéseket, vagy pedig egy külső tényező rendezi viselkedését korlátok közé.
Lehet, hogy némileg – és néha – inkább a mások tervét keresztbehúzó vipera képében kúszok és tekeredek, mivel egyszerűen imádom, ha a dolgok nem úgy alakulnak, mint ahogy mások azt eltervezték, imádom  az adrenalint, a veszélyt, a szakadéknál állást – de még nálam is vannak értékek. Elcsattan egy öklös, cigi a földön, ő pedig? Hát persze, hogy visszaszól. Hát persze, hogy mindig van pofája valamivel előrukkolni, miért is ne tenné...Még adok kapok dolog is kezdetét veszi. Elkezdtem, ő folytatja....nem csak szavai csattannak, újabb strigulákat húzva kettőnk negatív viszonyához, hanem még testileg is bánt, majdnem úgy, ahogy én az előbb, csak ő övön alul. Szó szerint. Egy kissé összegörnyedek, felszisszenve meredek előre, rideg tekintettel meredek fel bátyám íriszeibe.
Olyan erősen préselem össze az állkapcsomat, hogy félő, kitörnek a fogaim. Ökölbe szorítom a kezemet, a bütykeim egészen elfehérednek. Legszívesebben itt és most nekiesnék, elegem van ebből az egészből és igen, belőle is. Közel sincsen vége és nem fogok ilyen könnyen túllendülni ezen az egészen. Elvigyorodtam, mert most mit csináljak? Bőgjek és feloldozásért rimánkodjak? Ugyan már! Módszeresen kezdem összerakni a mozaikdarabkákat, hátha lesz belőle egy egész. Lélegzek, érzek, már gondolkodok is, és ha fájdalom uralkodik el rajtam, az azt jelenti, hogy tényleg élek. Az elhatározás buzog bennem, a tettrekészség is... Megsértett és egy cseppet sem érdekel, hogy talán igaza lehet, ezzel a legyen még egy olyan barom mint én szójátékkal. Bármit is hisz, vagy lát, sosem tudhatja, mi van mögötte. Én másként működöm, mint ő, én a céljaim elérése érdekében hajlamos vagyok olykor engedni a huszonegyből, és közösségi magatartást mutatni. Most viszont nagyon nem ez a helyzet. Be kellene vágnom egy képzeletbeli ajtó mögé és onnantól kezdve nem foglalkozni vele. Kényelmes és egyszerű megoldás. Rá nézek és figyelem, hallgatom amit és ahogyan mondja szavait. Mintha csak magamat látnám. Mintha csak a saját szavaimat hallanám, a saját vádjaimat, a saját gyűlöletemet, a dühömet... Én a dühtől tombolni szoktam. Törni és zúzni. Szétverni. Megalázni. És soha senki nem állt még az utamba. Pedig mindig azt kívántam, bárcsak megtennék. Ennél azonban többre vágyom, magasabbra török, és ha ehhez össze kell törnöm őt és az eddigi kis világát, hát megteszem. A dac, a düh mozgásban tart, mint mindig. Ez vagyok én. A materializált akarat. Való igaz, hogy  a találj ki valamit kategória az én esetemben egészen hajmeresztő következményekkel járhat, köztudott ugyanis, hogy nem teljesen vagyok normális. A normális, épeszű idők...  Az az idő már förtelmesen rég elmúlt.
- Ugyan már bátyó! Mégis mit képzelsz? Blackbourne vagyok, nem hülye! - túrok bele a hajamba, miközben felegyenesedek, elmosolyodom gúnyosan. Szép kis viszontlátás, mi?
- Mit tanítasz és hol? - csak hogy tudjam melyik helyet kerüljem el nagy ívben! Nem, nem kerülöm el, érdekel a tanítási stílusa, de nem engedek a viszonyunkból. Nem én! Még nem szabad!

Ha nem lennék már túl számtalan hasonló eseten(a bátyóval való összeütközésekkel), akkor egészen biztosan felébredne bennem a sajnálat szikrája, ahogy elnézem Adent. Ahogy a szavai finoman az elmémbe kúsznak, az egész helyzet esélyt kap arra, hogy egy pillanat alatt értékelődjön át, azonban bolond lennék ilyen elhamarkodott döntést meghozni. Csend áll be az elmémben, és hagyom ránk telepedni ezt a némaságot. Néhány hosszú, elnyújtott lélegzetvétellel később újra megszólal. Ha nem volna elég világos a célzás, a tekintem az övébe ékeltem, nyugodt és szinte azonnal csap át viharba, amint megindulnak szavai. Nem unalmas? Dehogynem! Eldobta az életét, hogy egy satnyábba menjen át.  Tökéletes faarccal vettem tudomásul, hogy minden bizonnyal ki leszek osztva, de nem zavartatom magam túlságosan emiatt, nincs bennem dac, sem pedig ellenállás. Hagyok magunknak néhány csendes pillanatot, mielőtt utat engednék magamból. Fájt...hogy ne fájna, amikor az imént telibe talált. Mit tettem az öccsével? Ha te azt tudnád, csak várd ki a sorodat.
Nem gondolhatta komolyan iménti kérdéseit, bírtam és hittem, hogy egy nyugodtabb percben, amikor elméje tisztább. belátja majd, micsoda "sértés" hagyta el a száját. Sosem szoktam indokolatlanul nagy mértékben elragadtatni magamat, pontosabban egyáltalán nem csinálok ilyet, akkor sem, ha valami tényleg és igazán érdekel. Valahogy sosem voltam az a „bőrömből kiugró” típus és ha az évek alatt egyetlen egyszer sem történt velem ilyesmi, akkor már nem is fog. Nem arról van szó, hogy nem tudok én lelkesedni, mert tudok. Nem ettől dől össze a világ. Mi szükségem van nekem a drámára? Az egész életem nem áll másból, de mindig csírájában elfojtom az érzelgős baromságot, egyáltalán nem igénylem, hogy önmagam tépjem darabokra. Gratulálok bassza meg, így kurvára könnyű ellézengeni a kibebaszott világban...
- Magadra ismersz? - teszem fel a kérdést, hiszen Blackbourne ő is, rá is illik a hülye kifejezés. Nem vagyok egyedül. A feszültség, a lassan növekvő, enyhülni, csitulni nem akaró nyugtalanság  percek óta velem van, kíséri minden léptem, mintha levakarhatatlan árnyékom utánfutójául szegődött volna.
- Ne aggódj. Észre sem fogsz venni! - ezzel együtt pedig az arcomra is felmázolódott egy kaján vigyorba torkolló mosoly.
Apró szünet, egy zavaró pillantás, egy utolsó, vészterhes pillanat, amiből az egész világot kizárom: csak mi ketten vagyunk, Ő és én ebben a végtelennek tűnő szünetben. Mintha megállt volna az idő és annak fogaskereke... Feszülten vártam, ez a feszültség pedig élesen mart elmémbe. Nem tetszett az él a kérdésében...Még dühösebb pillantást mértem rá, megragadtam a kabátját a torkánál és közelebb húztam magasabb testvérem.
- Ha neked semmi közöd, akkor nekik mi közük lenne ehhez? Hee!? - pillantottam a tekintetébe, heves vagyok és dühös...ő meg a bátyám, nem jó párosítás.
- Nehogy azt mond, hogy megtiltod, mit csináljak és mit nem, csak mert egy basszott seggfej tanár vagy itt a semmi közepén! Figyelmeztetlek, nem fog menni! Lehet próbálkozni, köpök a szabályaidra!

// Note: Durvábbat akartam, de átcsúsztatom a következő reagba XD //