Szóval… Adjak vacsorát a leendő uramnak, mert ő úgy gondolja, hogy nincs elég jó főzőtudásom, és amúgy is, éhes? Hát elmehet ő oda ahova gondolom, mégis milyen módon, jogon, gondolatból vagy bármiből utasítgat engem, mint valami kis szolgalányt? És pontosan mi is vesz rá engem arra, hogy ezt megtegyem?  Mert nem az iránta érzett szeretet az tuti, ugyanis az nem létezik, vagy ha mégis, akkor remekül titkolja magát, olyannyira, hogy magam előttem se fedte még fel kilétét. Tulajdonképpen nem értem, mit miért csinálok, mert át se gondoltam rendesen, csak csinálom, amire kért, mert bármennyire is lázadok magamban, automatikusan teszem, amit mondanak. Ennyire vagyok erős, csak ennyire, szinte semennyire, ha a szél megfordít, nem állok ellent.
Nem szeretem magam, hogy is tudnám szeretni, pont ellentéte vagyok annak, aki lenni szeretnék, és mivel tudom min kéne változtatni, sokkal nehezebb megtenni, mintha tanácstalan lennék. Már belém vésődött, soha senki nem mondta el, hogy ez rossz… vagy ha mondta is, nem érdekelt, miért is érdekelt volna, senki nem volt a szememben.  Már megbántam, ha kicsit jobban hajtanak, ha csak kicsit tovább mondogatják, most nem vagyok ennyire semmilyen. Hogy vigasztal-e a tudat, hogy még így is van valaki, aki elvegyen? Nos nem…
De attól még elmentem a szakácsokhoz, hogy főzzenek nekem valamit, amit oda tudok adni a jövendőbelimnek, és ami eléggé ízletes ahhoz, hogy ne érezze a mérget, amit esetleg beletennék. Na nem mintha szándékoznék ilyet tenni, de nőből vagyok, szeszélyes, még megtehetem. Aztán arra is megkértem őket, hogy hozzák fel majd a szobámba, mert, elmondásom szerint, meghitt és bensőséges vacsorát szeretnék, csak magunkkal, amibe nem zavar bele egy-két nasiért osonó diák.
Tulajdonképpen minden olyan is lett, hogy én elterveztem, még szerencse, hogy teríteni tudok, mert azt mindenképp én akartam megcsinálni. Olyan távolságba akartam tenni magamtól, amilyen messzire csak lehet, nehogy véletlenül is hozzámérjen az asztal alatt a lábával, vagy bármi más testrészével. Nem is akarok belegondolni, mennyire borzalmas lenne az, pont elég lesz leélni vele a hátralevő időmet még akkor is, ha igen figyelemre méltó az arca, szépek a szemei, és megnyugtat a hangja…
Tisztázzunk valamit! Amit már lehet ez előtt is említettem, csak nem elég világosan. Nem vagyok szerelmes Yuan Wang Wei-be! Egy egészen picit sem, szimplán úgy gondolom, hogy ha nem utálom teljesen, akkor akár kellemes is lehet a házas életem. Nem akarom úgy leélni az egész életem, hogy van mellettem valaki, akit utálok, és a gondolat, hogy beszélek vele a rosszulléthez vezet. Pont ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom elviselni, lehet egész szerethető lény, talán még jó tulajdonságai is vannak, és hogy ha nem utálom, akkor könnyebben lehetek rosszkedvű, és letört, ha más lányokra mosolyog, vagy másokkal beszél.
Ránézek az órámra, két perccel múlt el hét óra, vagyis késik, pedig Monát fél órával korábban kidobtam a szobából, nehogy véletlenül korábban jöjjön, és… kopp,kopp, koppkopp.
Nagy levegőt veszek, az ajtóhoz lépek, szép lassan kinyitom, és már a képébe is mondanám, hogy „Késtél, kihűlt a vacsora, menj vissza!”, de meglátom a virágokat, és inkább csöndben maradok, Liliom, az egyetlen virág, amitől nem kap el a rosszullét, az egyetlen, ami nem csicsás, és az egyetlen amit megtűrök a közelemben. Végül is… elküldhetem azután is, hogy beengedtem, és átadta a virágokat, nem? Elállok az ajtóból, hogy be tudjon lépni, majd ha megtette, becsukom utána az ajtót.
- Késik az órád? – Érdeklődöm, szinte bájosan, és ártatlanul, mint aki semmire se céloz, csak adja már ide a virágokat, és mehet útjára.

Késik, bejön, és még visszabeszél. Megforgatom a szemem, nem szeretné, hogy erre most reagáljak, nagyon nem. Nyilvánvalóan, mind a hat óta ami a szobában található siet, és az ő egy darab órája jár jól. Teljesen logikus. De aztán ideadja a virágokat, és nincs kedvem tovább az órával foglalkozni. Igaz, semmi narancssárga nincs a szobában, de erre nem emlékezhetett, és ha azt vesszük, a [You must be registered and logged in to see this link.] is megy, úgyhogy egy szavam se lehet. Arról már ne is beszéljünk, hogy soha, még egy őszinte kedves szót nem nagyon kaptam tőle, nem hogy egy egész virágot, ami mellesleg csodaszép, és még kedvelem is. Már a virágot. Már ezért megérte az egész herce-hurca.
Míg vízbe teszem a csokromat, és gondosan leteszem az asztal közepére, pontosan közénk, hogy ha eszünk, rá se kelljen néznem, addig csöndben vagyok. Nem válaszolok a kérdésére sem, mert igazából nem tudom, mit mondhatnék. Elkövettem azt a hibát, hogy nem kérdeztem meg a szakácsoktól, hogy pontosan mit is készítettek, és ránézésre, ezekkel a bonyolult tálalási módokkal képtelen vagyok megállapítani mi ez. Ha hagyományos koreai lenne, akkor még talán, de ahogy elnézem, kevés is, fura is, szerintem francia.
- Kihűlt franciát. – Mondom végül, talán nagyobb önbizalommal is mint kéne, de hát, ha magabiztos vagyok, akkor elhiszi. Örüljön, hogy egyáltalán megetetem, és nem hajítottam ki egyből, miután megkaptam a virágokat. Tényleg igazán hálás lehetne.
Elveszem a szerviz kocsiról a két lefedett tányért, lepakolom elé, meg az én helyemre, majd lekapom róla a fedőt.
- Tadaa, jó étvágyat. – Hozzátenném még, hogy nem nagy adag, nem kell nagyon sokáig vesződnöd vele, de úgy érzem, az nem lenne igazán helyénvaló, és talán még meg is sérteném. És pont nemrég döntöttem el, hogy akkor megpróbálok jól kijönni az egész dologból, akkor meg minek rontsam már el az első minutumban, nem?
Leülök vele szemben, és felnézek, hogy a virágok mindent takarnak-e amit kell nekik, de valahogy csak ő van a látóteremben, a virágok meg kicsúsztak az asztal szélére. Úgy gondolom, és ezt most az illemtan órákon tanultakból ásom elő, hogy ilyenkor nem illik visszahúzni, mert azzal megsérthetjük a másik büszkeségét. Hah, mintha az övét meg lehetne sérteni. De ettől függetlenül szépen visszafogom magam, egy bájos mosolyt villantok rá, és inkább a vacsorám felé fordulok. Ami lehet nem is francia, hanem olasz. Mindegy nekem, de ő lehetőleg ne ismerje fel, mert akkor lebukok, hogy nem én csináltam. Csináltam volna én, de nem ismerem a kínai konyhát, és igazából, valahol a szívem mélyén le is akartam kicsit nyűgözni. Kicsit.
Bekapom az első falatot, csak francia lesz ez, majd ránézek. Nézem a reakcióit, és igyekszem kitalálni mit gondol, de közben persze nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg, pontosan mi a jó életet csinál is itt épp, és mi vezérelte, hogy idejöjjön?
- Szóval… pontosan mi is az oka a látogatásodnak? Mert az „éhes vagyok” problémát és itt leteszem egy pillanatra az evőeszközöket, hogy mutassam az idézőjelet – megoldhattad volna az ebédlőben, körülvéve a sleppeddel. – Húzom fel végül a szemöldököm, mert egészen biztos vagyok benne, hogy titkol valamit. És igazából nekem is lett volna jobb dolgom. Vagyis nem. De neki ezt nem kell tudnia.

Melegítsem meg… Hát az arcom leszakad, mi vagyok én, konyhás néni? Komolyan mondom, képen tudnám törölni szeneslapáttal, még akkor is, ha azzal tönkretenném azt a helyes fejét. Ha ennyire meleg ételt akar enni, akkor melegítse meg magának, örüljön, hogy egyáltalán megetetem! Bár mintha ezt már mondtam volna.
Veszek egy mély levegőt, és inkább csak leteszem elé a tányért, hogy végre ehessünk, és elmehessen innen, nem rontva tovább feleslegesen a levegőt. De erre mit csinál? Elveszi előlem a tányérom, mikor már épp megkóstoltam, és a sajátját teszi elém. Mert majd nyilván megmérgezem, meg vagyok én hibbanva, tényleg. Én egyébként, ha toleráns nem is, de türelmes ember vagyok. Eddig nagyon, de nagyon kevés személy tudott felhúzni pusztán a jelenlétével, de neki sikerül. És ha belegondolok, hogy vele kell leélnem a hátralevő életem... meg kell kérnem a bátyám, hogy tegyen valamit az ügy érdekében.
Bekapok egy falatot az ő adagjából is, csak hogy egy szava se lehessen, majd felállok, és nemes egyszerűséggel visszacserélem a tányérjainkat. Az az én adagom, az övé direkt nagyobb, hogy rám ne jöjjön fel egy deka se, nem önkényeskedhet itt, még akkor se, ha ő a világ urának az örököse.
- Ha tudni akarod, nem szeretek főzni, és mindig meg is égetem magam. Úgyhogy igen, valóban csináltattam. – Nem égetem meg magam, szimplán nem akartam neki főzni, nem vagyok a cselédje, de még csak a barátja se, hogy ilyet tegyek. Azzal meg, hogy csak annyi választ ad, „csak”, kiborít. Nem mutatom, inkább csak bekapok még egy falatot az előttem lévő húsból, bármi is legyen ez, és elszámolok tízig. Majd még egyszer. És megint. Persze, semmit nem használ, csak hogy idegesítem saját magam, így inkább felnézek, elmosolyodok, rálesek a tányérjára, és mivel úgy veszem észre, hogy befejezte az evést – vagyis nem, de mit érdekel az engem ?- felállok, elveszem a tányérom és a szervízkocsira rakom majd, megfogom az övét is, és angyalian rámosolygok. Fő az ártatlanság.
- Hát, ha a „csak” vezérelt, akkor annak vége is, jól laktál, mehetsz intézni a fontos teendőid. Kitalálsz ugye? Szép napot! – Fejezem be, emelem fel a tányérját, csak hogy azzal a mozdulattal nekicsapódjon az ablaknak egy veréb, én meg megriadjak, és a tányér teljes tartalmát az ölébe borítsam. Nyílj meg föld!

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy Ming Yongot is magammal kellettv volna hoznom. De csak egy pillanatra. Elvégre randira - még ha nem is szívesen jöttem - nem visz magával még egy embert senki sem. Mármint, én amúgy szoktam. De ez most akkor is más, mert most Ha Na van itt, nem egy akárki, akinek amúgy is tök mindegy, meg örülhet, hogy egyáltalán ránézek. Persze ő is nagyon kivételesnek érezheti magát, amiért őt választottam és nem valaki mást, de úgy sejtem nincs tisztában vele, mekkora megtiszteltetés ez számára. Ha így lett volna, akkor egész biztosan a kedvemben jár és főz nekem. Nem pedig a konyháról rendel.
Megvárom, amíg eszik egy falatot, s bár nem illő, mégiscsak óvatosnak kell lennem. Nem is feltétlen miatta, egyszerűen belém nevelték ezt is, így nekem teljesen természetes, hogy még ha nem is épp gusztusos, kicserélem a tányérjainkat és inkább az övéből eszem. Bár az is egy lehetőség, hogy őt is feláldoznák, erre viszont, inkább nem gondolok. Meglepetten figyelem, ahogy egy falat után visszacseréli a tányérjainkat, majdhogynem a számat is eltátom, helyette csak nyelek egyet, és udvariasan nem mondok semmit sem, csak a szavaira reagálok. Ettől függetlenül megjegyeztem magamnak a dolgot, és számíthat rá, hogy ezt, még valamilyen formában visszakapja.
- Igazán kár - jegyzem meg és bár valóban éhes vagyok egy sóhaj után odébb tolom a tányért, mert így nyilván nincs kedvem enni többet, főleg, hogy már ebbe is belevett.
A kérdésére röviden és tömören válaszolok, mert megtehetem, amit viszont ő tesz, az már tényleg felháborító.
- Tessék? - nézek rá meglepetten, mert rendben van, hogy nem óhajtottam enni, de akkor sem küldhet így el! - És mi lesz a főétellel meg a desszerttel?
Érdeklődöm, igaz, egyik sem érdekel. Azért jöttem, hogy eltöltsünk együtt egy kis minőségi időt. Mert a jövőben ugye, sokkal többet kell majd együtt töltenünk, nem árt szokni, tanulni egymást. Azonban biztos, hogy Ha Na még ezt sem érti. Nők!
- Mi...? - hallom én is a csattanást és a bajt is érzékelem, de hiába csúszom kijebb a székkel, nem vagyok elég gyors. Az étel a combomon köt ki, majd hullik tovább a földre, ahogy a lendületnek hála felállok. A nadrágom azonban így is használhatatlanná vált. Felkapok a szalvétámat az asztalról és törölgeni kezdem - Feltételezem, mosni sem tud.
Nézek rá nem éppen vidáman, a szavaim is lenézően csengenek, hiszen egy nő számára az ilyesmi alapvető kéne, hogy legyen. Még ha uralkodó is, akkor is illik tudnia, legalább elméletben, hogyan tegye ezeket a dolgokat. Természetesen én sem várnám, hogy amúgy bemocskolja a helyes kis kacsóit. De ez most vész helyzet, mert a szalvéta nem segít.
- Tönkre tette a nadrágom! - dobom egy elegáns mozdulattal az asztalra a hasznavehetetlen papírt és még egy utolsó pillantást vetek a ruhámra, aztán ismét Korea gyöngyszemére nézek - Remélem van valami elképzelése Miss Lee, hogy hogyan oldja meg ezt a problémát.
Mert ugyebár az, hogy én így kimenjek mások közé, teljességel elfogadhatatlan.