Nem ártana visszaérnem az istállókba, mielőtt a szürkületből sötétség lesz, úgyhogy egy jól irányzott mozdulattal megfordítom a hátast, hogy inkább visszafele haladjunk. Pedig kár. Azon ritka napok egyike van ma, amikor őszintén élvezem a lovaglást, holott ha őszinték akarunk lenni, ez nem éppen az én sportom. Sőt. A sportok meg én… két teljesen külön fogalom. Nincs se kéz-, se szem-koordinációm. Pont, mint a Neveletlen hercegnőben. Ha hozzám vágnak egy labdát összekucorodok és remélem, hogy nem talál el. Ami persze 20 évesen már igazán nevetséges, de a régi szokások nehezen halnak. Bármikor felmászok a jóga matracra, szeretek úszni, de hogy teljes legyen az irónia ebben az iskolában már harmadik éve egyik sport sem szerepel a tanmenetben. Legnagyobb bánatomra. Annak idején, amikor kezdtem, fogalmam sem volt, mit vegyek fel. Anya lelkesen noszogatott a tánc irányába, de lanyha pánik fog el a szerepléstől, hogy őszinte legyek. Ezért érzem jól magam a fényképezőgépem mögött. Aztán persze Layla beszélt rá,  hogy válasszam vele együtt a lovaglást, ami kezdetben szintén elég rémisztő volt, de… valahogy egészen megszerettem. Kétségkívül sok szerepe volt ebben az olasz leányzónak is, apám meg boldogabb nem is lehetett, hogy végre van valami, amit vehet nekem a szülinapomra: egy lovat. Pedig úgy egyébként… mit fogok csinálni szegénnyel, ha elvégzem a sulit? Erre gondolni sem akarok.
Ahogy feltűnnek előttem az ismerős épületek lépésbe fogom a négylábút, és lepattanok a nyeregből. Már jó rég volt, hogy ennyitől ki akartam törni a bokámat. Talán még fejlődök is egy kicsikét, de igazából nincsenek nagy ambícióim a lovaglást illetően (sem). Bevezetem a hátast a saját kis karámjába, és gondolataimba merülve látok hozzá a leszerszámozásához, majd lecsutakoláshoz. Jobb dolgom egyébként sincs, és ilyenkor már nem hiszem, hogy mások is lennének itt rajtam kívül, vagyis egészen nyugodtan megfeledkezhetek a külvilágról, és a világban élő emberekkel. Egyébként sem szokásom soha sehol a társaság, vagy a parti lelkének lenni, de mostanság ha lehet, csak még jobban szeretek megmaradni magamnak, és magamban. Ha sietnék vissza a szobámba akkor úgyis ott lenne Layla, és újabban fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem a közelében. Igazi kínszenvedés mellette még a lélegzés is…
Szinte szívrohamot akarok kapni, amikor a szomszéd boxban toporzékolni kezd a hátas, és jellegzetes csörgés-zörgést hallok, mint amikor valaki a szerszámok és nyergek között keresgél, babrál. Fel is ugrok, mint valami világ nagy idióta, és a két boxot elválasztó gerendákhoz megyek, hogy egy zsámolyra állva átkukucskáljak, ki az. Sosem lehet tudni, lehet, hogy csak az állat rakoncátlankodik, és igazán nem akarnék úgy elmenni, hogy ideges lovakat hagyok magam után az istállóban. De nem csak egy jószággal találom szembe magam - Ó, te vagy az? A szívrohamot hoztad rám – eresztek meg egy halvány mosolyt Mona felé, épp csak átkandikálva az ő térfelére.

- Nem is tudom… csenő-manók. Kőtrollok. Medvék. Rénszarvasok - sorolom az agyatlannál agyatlanabb random butaságokat, amelyek valóban megfordultak a fejemben, amíg nem sikerült megfelelően beazonosítanom a másik oldalról érkező hangokat. Mit ne mondjak, világéletemben élénk fantáziám volt, és szerintem kimondottan ennek tudható be, hogy valójában abszolút könnyen rám lehet hozni a frászt, de komolyan. Ha valaki hirtelen elém ugrik a folyosón, már akkor is sikítok, hát még akkor, ha fura neszeket hallok, és nem tudom, hogy kitől, vagy mitől származnak. Mindenesetre az, hogy csak Mona az, meglehetősen megnyugtat, hiszen ő azon kevés emberek közé tartozik, akiket nem csak ismerek, de nagyon is kedvelek. Igaz, sokszor megvádolnak azzal, hogy én szinte mindenkit kedvelek, de csak azért, mert általában kedves vagyok másokkal, még nem lesz igaz, hogy tényleg mindenkit különösebben kedvelnék is. Mona azonban kivétel, nagyon bírom, ahogy igazából a testvéreit is, és az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy meglehetősen lenyűgöznek engem, ők hárman. Nem csak úgy, ahogy általában a hercegnők szoktak, hiszen eleget ismerek a kékvérűek közül, hanem még ezen túl is. Egekre, mégis csak hármas ikrek! El sem tudom képzelni, az milyen lehet, de amennyire én látom, megvan mindhármuknak a maga egyénisége, és ez szerintem csodálatraméltó. Főleg, hogy közben jóban is vannak. Elég nehéz lehet. Ugyanakkor valahol biztosan nagyszerű is.
- Megyek. Legalábbis mindjárt végzek, de megvárhatlak - ajánlom fel rögtön, ahogy kicsit feljebb tornászom magam a gerendába csimpaszkodva, hogy rendesen átlássak Monához, ne csak a fél fejemet lássa, gondolom ez sem kevésbé ijesztő, mint fura hangokat hallani a túlfélről - Most etettem meg, de… na jó, csak egyet - nyújtom át a kezem halvány mosollyal egy cukorkáért, és ha kapok, gyorsan le is szökkenek a zsámolyomról, hogy jutalomból a hűséges hátasnak nyújtsam. Miközben hallom még Mona kérdését, még gyorsan végigszántok a kefével a ló sörényén, aztán a karám ajtót gondosan becsukva magam mögött átlibbenek a lány boxába, megállva az ajtóban.
Mostanában fogalmam sincs, hogy kellene válaszolnom erre a kérdésre. Nem szeretek hazudni, és nem is igazán tudok. Ha valami, akkor inkább elhallgatok dolgokat, de mostanában minden annyira bonyolult, hogy sehogy sem tudnék igazán őszinte választ adni. Még Monának sem. Nem igazán tartok még ott, hogy beszéljek arról, ami mostanság nyomja a lelkemet. Talán majd egy kicsit később. Talán majd ha kevésbé lesz ilyen rossz, kevésbé nyomaszt ennyire, és ha már tudom, mit akarok… egyelőre ugyanis fogalmam sincs, és azt hiszem ennél kevés rosszabb dolog van - Megvagyok, asszem. Nincsen semmi különös - vonom meg a vállamat, és ha bárki megkérdezi ilyenkor, hogy mitől vágok néha ennyire fancsali képet, akkor jobb híján a szüleim torzsalkodására fogom. Ami nem is igazán hazugság, mert van bajom abból is bőven - És te? Ti? Minden okés? - kérdezem aztán élénkebb mosollyal, mindig is szívesen meghallgattam mások gondjait, sokkal inkább semhogy a sajátomról beszéljek.