Mikor nem ugrottam, ha Layla hívott? Volt egyáltalán már erre példa valaha is? Igazán, egy ilyen esetet sem tudnék megemlíteni, úgyhogy nem is igazán érzékelek különbséget, kérés, elvárás, vagy parancs között… nekem egyszerűen mindegy, hogy miért van rám szüksége, vagy mit szeretne, csak csapot-papot ott hagyok egyetlen szavára. Ahogy most is. Felveszem a telefont, a szívem máris hevesebben kezd zakatolni a mellkasomban, szabályosan attól félek, hogy egyszer valaki ezt konkrétan hallani fogja, pedig mi ennek az esélye? Annyit mondok csak, hogy „rendben, benne vagyok!”, meg sem kérdezve, hogy miről van szó, és szedem is a sátorfámat a könyvtárból, visszasüllyesztve a táskámba minden könyvemet és tollamat és jegyzetemet, aztán már viharzok is vissza kollégiumba, hogy Layla kérésének megfelelően szalonképessé varázsoljam magam.
Annyira azonban soha nem lehetek szalonképes, amennyire ő az. Mire némileg kifulladva bevágtázok a szobánkban, Layla már kirittyentve vár rám, nekem meg valahonnan a padlóról kellene felkaparni az államat, amit most szerencsére annak álcázhatok, hogy némileg kifulladtam, mire felrohantam a harmadik emeletre, mert nem volt türelmem a liftre várni. Akaratlanul is végigpásztázza tekintetem a lányt. A puha, barna tincseket, a nyakát, a sejtető, de  mit sem mutató dekoltázsát, na meg a csizmába bújtatott formás lábait… ha nem tudnám, hogy ennek esélye sincs, azt kellene mondanom, hogy szándékosan kínoz és húzza az agyamat. De hát, nem adtam erre lehetőséget neki, soha… csak némán tűröm ezeket az égi csapásokat, minden idegszálam sikítozik, mert legszívesebben hozzáérne, de talán sosem lesz ehhez elég bátorságom - Csodásan nézel ki – nyögöm kissé elhalóan, és hálás vagyok, amiért sürget, hogy én is elkészüljek, mert így lehetőségem nyílik a fürdőbe menekülni, és egy kis hideg víz segítségével magamhoz térni. Nem vagy normális, Lou…!
Nem is igazán tudok a készülődésre figyelni, csak átborzolom egy kicsit a hajamat, és kiveszem az első ruhát, ami a kezembe akad, egy kelleténél talán feltűnőbb, piros csipke, de most még azzal sem tudok foglalkozni, hogy ez megfelelő-e. De hát úgyis meggyőződésem, hogy Layla mellett a kutyának sincs oka rám figyelni, és ezzel soha nem is volt semmi problémám. A rivaldafény nem nekem való. Fekete cipőt húzok, megkeresem a sötét kabátomat, és mire észbe kapnék már repülőn ülünk, és azt is megtudom, hogy az otthonomba tartunk. Mondanám, hogy a szülővárosomba, de technikailag ez nem igaz, nem Párizsban születtem, a családom azonban az év nagyobbik részét mégis csak a fények és a szerelem városában tölti. Örülök, hogy oda megyünk, Párizst ismerem, mint a tenyeremet, így még sofőr nélkül sem tévednénk el, de persze, amikor órákkal később megérkezünk, biztos kezekben vagyunk máris egy limuzin hátsó ülésén.
Egyébként sem szokott nehezünkre esni belevetni magunkat az éjszakába, és ezúttal sem hazudtoljuk meg magunkat. Gyorsan fogynak a vodkával dúsított koktélok, és szinte csak perceknek tűnik, amíg az italok sarok-boxban való, nevetgélős kortyolgatása után máris a táncparketten kötünk ki. Laylát nézve az alkoholos, kellemesen kezdődő bódulat mellett megint csak azon jár az eszem, hogy mennyire nehezemre esik itt helyben nem a dereka köré fonni a karjaimat, és magamhoz húzni. Némi bágyadtsággal riszálom magam én is, a vodka keltette vidámság mellett valahogy most igazán nem is veszem annyira komolyan ezt a problémát, csak felszabadult mosollyal táncolgatok mellette. Noha hamar kifulladok, rajta egyáltalán nem mutatkoznak a fáradtság jelei, ami csak egyet jelent: elérte azt a pontot, ahol könnyen elszalad vele a ló, ennyire ismerem már - Hé! Nem akarsz egy kicsit leülni, szülinapos? – kérdezem közel hajolva hozzá, hogy túlharsogjam a zenét, az illata az orromba szökik, és egyenesen megszédít.

- Nem vagyok én semmi rossznak elrontója – mondom apró mosollyal, azért nekem sem szokásom nemet mondani egy jó bulira, egy kis iszogatásra, nagyon ritkán még az is előfordul, hogy elfogadom, ha megkínálnak egy szál cigivel. Sosem voltam az az igazán harsány fajta ember, de egy kis ital mindig is jótékony hatással volt rám. A hangos zene, a füst, a tömeg, amiben elmerülhet az ember, feloldódhat, de a kutya sem figyel rá, maximum azok, akikkel egyébként is szívesen időznék, és akik előtt egyébként is meg tudok nyílni. Ilyen környezetben azonban ezt még könnyebbnek találom, egy kicsit kevésbé leszek csendes, kevésbé gondolok át rögeszmés aprólékossággal mindent, kevésbé érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam… de ilyenkor is igaz, hogy a barátaimat sokkal jobban szoktam félteni, mint saját magamat, ami lehet, hogy rémes nagy ostobaság, de mindig is így működtem, szerintem én így vagyok programozva. Aggódok mindenkiért, vigyázok mindenkire, közben pedig én csinálom a legnagyobb hülyeségeket…
- Fenékig! – rázom egy kicsit a fejemet a tequilás üveg láttán, de engem sem kell aztán kérlelni, készségesen veszem el Laylától a megtöltött poharat, lelkesen le is húzom a tartalmát. Egyiket a másik után, már amennyire sikeresen tudja végezni az ember lánya az efféle mutatványokat, amikor közben a zenére ringatózik kitartóan. Ilyenkor már kimondottan nehezemre esik nem mozogni a ritmusra, a harsogó zenére, összeolvadni a szintén táncoló tömeggel… igazán felszabadító. Nem vagyok egy nagy táncos lábú, de ilyenkor nem szoktam zavartatni magam. És különben is… az alkoholban az a legjobb, hogy egyre kevésbé rágódom a Laylával kapcsolatos gondolataimon, vagy sokkal inkább megmagyarázhatatlan és zavarba ejtő érzéseimen. Egészen elengedem magam, őszintén jól érzem magam vele, és bár ugyanolyan vonzónak találom, mint bármikor máskor, egy kicsit meg tudok feledkezni erről is.
Visszakeveredünk az asztalhoz, folytatjuk tovább a vidám nevetgélések közepette történő iszogatást, és még magamat is meglepem, hogy milyen gyorsan mozdulok, amikor Layla meginogni látszik a lábán. Ha most józan lennék, akkor biztosan rápirítanék, hogy igazán ehetnénk akkor valamit, ha ez a tényállás, de az efféle racionális gondolkodás már bőven távol áll tőlem is. Arról nem is beszélve, hogy kissé megfordul a helyiség velem is, hogy ilyen gyorsan felpattantam, de csak bizonytalanul rávigyorgok Laylára, és hagyom, hogy távozzon a mosdóba. Az az öt perc, ameddig talán magamra hagyott, éppen elég volt persze egy pasasnak, hogy megtaláljon magának. Szerintem valami radarjuk lehet, amivel azonnal kiszúrják, ha egy lány egyedül ül a pohara mellett. Önjelölt rajongómmal igyekszek a legkevesebbet foglalkozni – egyáltalán nem vágytam arra, hogy valami random pasas felszedjen, még akkor sem, ha nagyon is sármos volt, meg különben is… vannak jobbak a francia férfiaknál? De még egy perce sem beszélt hozzám az illető, már tudtam, hogy egyáltalán nem érdekel. Engem valaki egészen másvalaki érdekel, ami persze teljességgel abszurd, és nevetséges és lehetetlen… szerencsésen megszabadulok tőle, mielőtt még Layla visszajönne, aki azzal a lendülettel már húz is maga után vissza táncolni, még annyit sincs lehetőségem mondani, hogy én is pártolom a tequila magunk mögött hagyását.
Igazán nem bánnám, ha nem engedte volna el a kezemet, de természetesen nem kapok utána, ahogy puha ujjai elhagyják a csuklómat, csak hagyom magam belesüppedni kicsit az érzésbe, ahogy az érintés nyoma még finoman bizsergeti a kezemet. A következő pillanatban azonban már újra mosolygok, lelkesen ringatom magam a zenére, össze-összenevetve barátnőmmel, egészen addig, amíg észre nem veszem,  hogy a korábbi férfi is a közelünkbe keveredett és megint lelkesen fixíroz - Komolyan mondom, nem fogom tudni lerázni ezt az ürgét – mondom Laylának újfent kicsit közelebb hajolva hozzá, csak a szememmel sugallva,  hogy kiről beszélek, bár sokkal több figyelmet igazán nem akarnék szentelni neki.